Na, még nem a képzésnek, abból még egy hét hátravan, de sok minden befejeződött az elmúlt héten.

Például a lövöldözés

Az előző bejegyzésemben próbáltam egy kicsit humoros felhanggal megfogalmazni azt a kettősséget, ami harcolt egymással bennem.

Egyrészről nagyon szeretem a tűzijátékot. Másrészről viszont most azért jöttem Pekingbe, hogy alapvetően elcsendesült belső állapotban tanulmányozzam annak a témakörnek a mélységeit, amit nem csak gyakorolni szeretek, hanem kifejezett törekvésem a minél hitelesebb továbbadása azoknak, akik hozzám hasonlóan valami fogódzkodót keresnek ebben az egyensúlyából gyakran kibillenő rohanó életünkben.

Szóval nem egy, hanem két hét kellett ahhoz, hogy mindenki kedvére durrogtathasson. Egészen pontosan a kínai újév 15. napján, azaz teliholdkor került sor a fináléra. Kínai barátaink az újévi előadás hevességével rajzolták tele ismét szebbnél szebb tűzvirágokkal a pekingi égboltot.

Igen, azon az éjszakán lementem az utcára, és a (szélesebb :-)) sikátorokba is bemerészkedtem. Élveztem a tőlem pár méterre durranó petárdákat, az éppen süvítve induló, majd a magasban hatalmasat robbanó rakétákat, a fényeket, a színeket, a puskaporszagot, a gyermeki tisztasággal mosolygó embereket, azt a magával ragadó érzést, hogy most nagyon sokan félretéve a mindennapok gondjait egyszerűen belefeledkeznek a pillanatba, és a felnőttek a gyerekekkel együtt idilli boldogságban élvezik mindezt.

Aztán már jóval túl az éjszaka közepén mindez szép lassan elhalkult, tovatűnt. És azóta csend. Csak a napközbeni szokásos morajlás, ahogy egy világvároshoz illik.

A mosolygás azért nagyrészt megmaradt.

Úgy tűnik, Peking tényleg visszatért a normál hétköznapjaihoz...